Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Ismerd meg Milot - Ez lenne a mai világ?

2011.10.22

   Nem vártam sokat az életemtől. Mégis imádtam élni.
   Szerettem télen a hulló hóban játszani. Ahogy felnéztem az égre, fekete kis orromra apró pihék szálldostak, majd hamar el is olvadtak. Néztem a gazdáimat, ahogy összegyúrják a havat és feltornyozzák valami hasonló embert készítve belőle, mint ők. Aztán bementek és bevittek engem is. Megszárítottak, adtak nekem enni, majd aludni tértem a kosaramba.
   Szerettem a tavaszt, amikor minden színes volt és nagyon-nagyon friss zöld. Új illatok tömkelege terjengett a levegőben. Prüszkölve nyújtottam orromat az ég felé, hogy beszippanthassam az illatárt.
   Szerettem a nyarat is, bár mindig fojtogató hőség volt. Gazdáim sokszor megfürdettek és néha hagyták is, hogy ússzak velük egy-egy kisebb tóban.
   És végül szerettem az őszt. A fákról lehullottak a levelek, a gyerekek pedig nagy kupacokba gereblyézték őket. Azzal szórakoztam, hogy nekifutásból beleugrottam az avarhegybe. A száraz levelek ropogtak körülöttem és jellegzetes, aromás illatot éreztem.
   Elégedett voltam. A családom szeretett és törődött velem, én pedig vigyáztam rájuk. Akár életemet adtam volna bármelyikükért.
   Egyik éjjel, mikor már mindenki aludt, halk neszezésre keltem fel. Emberi fülnek alig hallható, én viszont azonnal felpattantam, hogy a hang forrása után nézzek. Idegen szag csapott meg a folyosón, azonnal tudtam, hogy baj van. Morogni kezdtem és ugatni akartam - jelezni, hogy valami nincs rendben. De abban a pillanatban egy sötét alak egy vászonzsákba tuszkolt, aminek erősen megcsomózta a száját. Féltem. Nem magam miatt, a családomért aggódtam. Ugattam és rúgkapáltam. Próbáltam feltépni a fogammal az érdes anyagot, hogy kiszabadítsam magam. 
   Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem a fejemen. Aztán csak lüktető fájdalmat és lassan sötét ereszkedett lecsukodó szempilláimra...
   Egyenletes autódorombolásra ébredtem. Melegem volt és fojtogató nyomás szorongatott. Még mindig a zsákban nyomorogtam. Elképzelésem sem volt, hogy miért vittek magukkal az idegenek. Csak vártam és vártam. Nem létező levegőm egyre fogyott. A nyomás folyton nagyobb lett, tüdőm szét akart szakadni az oxigényihánytól, a fejem lüktetett, kavarogtak bennem a gondolatok, fülemben pedig egyre hangosabban hallottam a vérem dobolását. Apránként kezdtem újra elveszteni az eszméletemet. Tudtam, ha elalszok, soha többet nem kelek fel.
   Nemsokára megálltunk. Valaki ráncigálni kezdte a zsákot, majd ledobott a földre. Bordáim nagyot koppantak, éreztem a fájdalmat. Szakító hang, éles fény. Valaki feltépte a zsákot. A hideg levegő megcsapott én pedig nagy kortyokban nyeltem. Nem esett jól, ahogy a jéghideg oxigén végigszáguld a légcsövemen, le az üres tüdőmig, és vissza, de jó volt újra lélegezni.
   Nem volt erőm, csak párat tudtam pislogni, hogy megállapítsam bezártak egy ketrecbe étel és víz nélkül. Kutyaházként egy kis düledező tákolmány szolgált. Képtelen voltam felállni, nem is tudtam és nem is akartam volna. Csak feküdtem és aludtam.
    Másnap, amikor magamhoz tértem, felültem és szétnéztem az ismeretlen helyen. Valami raktárszerűségben lehettem. Dobozokat láttam, erős láncokat és még több ketrecet, még több állattal. Mindenki magányosan kucorgott a neki kiosztott zárkában. Félelem szag és hideg honolt minden apró kis sarokban.
   Ültem és vártam. Napok teltek el, talán három vagy négy. Szomjas voltam és éhes. Az étel még nem lett volna fontos, legalább inni kaptam volna. A megváltó vízre azonban még egy napot kellett várnom. Aznap egy alacsony, alkoholtól és cigarettától bűzlő ember csörtetett be a helységbe. Nagy zajjal nyitotta ki a ketrecajtót és dobott be egy tálat. Töltött bele vizet és kiment. Egy szempillantás alatt a tálkánál termettem. Gyomrom összeszűkült, szájpadlásom és orrom száraz volt, torkomat perzselte a szomjúság. Az egész arcom beledugtam a kis edénykébe, úgy ittam. Fuldokolva nyeltem az áporodott vizet. Miután kicsit csillapítottam szomjamat, megálltam. Spórolnom kellett az innivalóval, hiszen nem tudhattam mikor kapok megint. Visszafeküdtem a helyemre és tovább vártam.
   Az éhség egyre jobban mardosott. Vízzel sem tudtam csillapítani. Kavargó rosszullét fogott el, mikor a folyadék leérkezett az üres, kongó gyomromba. Napról napra soványabb lettem, erőnlétem egyre fogyott. Úgy döntöttem, már nincs vesztenivalóm, így felültem és vonyítani kezdtem. Eleinte nem érdekelt senkit, ezért csak üvöltöttem tovább, hogy vegyenek róla tudomást - itt vagyok.
   Szünet nélkül ugattam éjszakáról nappalra, nappalról éjszakára. Míg végül megint csak megjelent valaki. Hosszú, kötélszerű valami volt nála. Odajött a ketrecemhez, én abbahagytam a rikácsolást. Bejött. Megállt előttem és kárörvendően vigyorgott. Felemelte a kezét és lesújtott rám. Korbács volt nála. Ütött, ahogy csak tudott, mintha feltett szándéka lett volna, hogy most megöl. Minden egyes ütés egyre jobban fájt. Nyüszögtem és nyüszögtem, pokoli kínokon mentem keresztül. A bőrkötél csípett, égette a húsom. Kiserkent a vérem is, de a kegyetlen idegen nem zavartatta magát. Mire végzett, alig voltam eszméletemnél. Félholtra csépelt és kiment. Moccani sem bírtam. A puszta létezés hatalmas erőfeszítésembe került.
    Azután a nap után sem javult a helyzet. Hetek teltek el. Egy héten egyszer kaptunk egy kis vizet és nagyon ritkán bedobtak valami maradék húst vagy apró csontocskát. Minden egyes ajtónyitásra hevesebben dobogott a szívem, elöntött a vér és az adrenalin. Rettegtem. Azóta persze folyton nyalogattam a sebeimet, próbáltam legalább egy kicsikét rendbe hozni a sérüléseimet. Minden éjjel kétszeres, háromszoros hangerővel visszhangoztak fülemben az ütések csattanásai, nem mertem elaludni.
   Amikor végülis elnyomott az álom, egy szebb helyen jártam. Azt álmodtam, hogy újra a családommal vagyok és újra boldog lehetek velük. Csak egy apró kis reményfoszlány tartotta bennem a lelket az életre.
   Hosszú idő elteltével kitudtam számítani, hogy mikor adnak vizet és ételt. Elhatároztam, hogy megszököm, mikor legközelebb bejönnek. Ugyan gyenge voltam, kórosan sovány és beteg, nem adtam fel. Még nem akartam meghalni.
   Az ajtó mellé feküdtem és úgy tettem, mintha kimúltam volna. Nem volt nehéz így tenni. Az éppen aktuális emberke bejött, kitöltötte az adagomat, rám se nézett, mit érdekelte volna őt a halálom. Mior hátat fordított, felugrottam, és kislisszoltam. Olyan gyorsan futottam, ahogy csak sajgó izmaim engedték. Ami meglehetősen nehéz volt a fájdalmas, hónapokig tartó éhezés és semmittevés után. Kanyarogtam a dobozok és konténerek között, remélve, hogy megtalálom a kiutat. De ők hamarabb találtak meg engem. Az egyik sarkon befordulva egy marcona férfiba botlottam. Megragadott és bundámnál fogva felemelt. Nem volt több energiám az ellenállásra. Durván cibálni kezdett és visszavitt a ketrecekhez.
   A nyakamra kötött egy vastag láncot és kipányvázott. Dübörgő léptekkel eltávozott, majd nemsokára megjelent. Két nagy üveg volt nála és még pár dolog, amit nem tudtam kivenni. Sorban lepakolta a cuccait az egyik doboz tetejére és rám emelte tekintetét. Gonosz volt és embertelen. Tudtam, most tényleg nagy bajban vagyok. A férfi felvette az egyik üveget és lecsavarta a tetejét. Erős illat tört fel az üveg belsejéből. Határozott mozdulatokkal rám öntötte a felét, precizitással, a padlóra alig cseppent valami. Megint elfordult. Ezúttal kattanó hang, egy apró villanás és a következő pillanatban lángoltam.
   A férfi egyszerűen felgyújtott. Szőrömbe, bőrömbe, húsomba vájt a tűz. Elevenen égetni kezdett. Perzselő hőség, pusztító fájdalom tombolt rajtam. Minden idegvégződésem sikítva tiltakozott a lángolás ellen. Levetettem magam a földre - a betonra - és hemperegni kezdtem. A hideg beton hűtött egy pillanatra, de nem tartott tovább. Csak forogtam és forogtam. Leégett bőröm tovább horzsolódott az érdes, koszos felületen, de akkor csak az számított, hogy abba maradjon a lángolás. Égett szőr szaga terjengett a levegőben.
   Egyedül nem tudtam volna eloltani. Pokoli percek után, melyek óráknak tűntek, valaki lelocsolt vízzel és megszűntek a lángok. Megmerevedtem. Kimerült voltam. Azt hittem vége és itthagy. De nem.
   Felnyitotta a másik üveget és azt is rám borította. Az éles fájdalom úgy hasított belém, mint megannyi kés egyszerre, idegvégződéseim felrobbantak. Ez még az előzőnél is borzalmasabb volt. A folyadék lehetetlenül mart és égetett, minden egyes sajgó, megkínzott porcikám kegyetlenül lüktetett. Hevertem ott a földön és rángatóztam. A fájdalom egyre fokozódott, éles karmok vájtak belém és szaggattak. Lehunyt szemhéjam mögött csak a fájdalom fehér színe vibrált.
   Vártam. Nem reménykedtem, csak vártam. Vártam a halált, hogy mikor visz el. Hogy mikor szűnik meg körülöttem minden. De nem jött. Órák múltán lezsibbadt testemben kezdett alábbhagyni az elviselhetetlen fájdalom. Éppen csak egy leheletnyit. De én továbbra is a Halált vártam.
   Egy idő után újra megragadtak. Leráncigálták rólam a bilincsemet, ami még mindig a nyakamon csavarodott és kegyetlen érzéssel járt. Durva kötéllel összekötötték csupasz, égetett, mart végtagjaimat. A kötél rostjai belemélyedtek a maradék húsomba. A vérem kiserkent és eleredt. Még jobban összecsomagoltak. Egy hang nem jött ki a torkomon. Nem tudtam már reagálni semmit sem a történésekre. A kötél újra felszakította és eleresztette a fájdalmat a testemben.
   Csak fogtak és kidobtak valahova. Az elkapott halvány szagokból ítélve az erdőben lehettem. Ledobtak és otthagytak meghalni.
   Nem is kértem már más. Csak jöjjön el a megváltó halál és szabadítson meg erről a brutális világról.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.